Az oldalon jelenleg regisztrációs stop van érvényben!

részletek itt
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Ha segítség kell...
Latest topics
» Kivel is játsszak?
Vas. Aug. 18, 2013 8:58 am by Gareth

» Dante (Pokla) lakása
Vas. Aug. 11, 2013 3:12 am by Dante

» Avatar, aláírás
Kedd Aug. 06, 2013 4:36 am by Leah

» * Vienne
Kedd Aug. 06, 2013 3:12 am by Leah

» Könyvtárak - Stanford
Kedd Aug. 06, 2013 2:15 am by Ivy Lockheart

» Amelia Lane lakása
Szomb. Aug. 03, 2013 9:50 am by Amelia Lane

» Walenthyn Bennet lakhelye
Vas. Márc. 24, 2013 10:46 pm by Agrael

» Sakáltanya bár és szórakozóhely
Szer. Feb. 13, 2013 9:37 am by Chris

» Szószaporító
Vas. Dec. 23, 2012 1:55 am by Vienne


Refero

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Refero

Témanyitás  Refero on Vas. Aug. 07, 2011 6:19 am

Név
A név csak egy álca a sok közül. Úgy váltogatom, mint más az alsógatyáját. A többség csak úgy hív: Refero, ami nagyjából fedi is a valóságot. Tehát engem. Mike D. Raymond néven vagyok egyébként anyakönyvezve Rosa Draco és Frank Raymond elsőszülött gyermekeként; nem mintha ez számítana bármit is.
(Refero – lemásol, utánoz)


Születési hely, dátum
Nem tudom pontosan. Sem a mikort, sem a holt. Hogy kik a szüleim? Felesleges részletkérdés; hidegen hagy. Akárki által is teremtettem köszönet neki, de itt ki is fújt minden hála és érdeklődés! A papírok szerint 1981, Július 5-én születtem San Francisco-ban. Én persze tudom, hogy ezek nem az én adataim. Én – bár nem sokkal – de biztosan hamarabb jöttem a világra.
Az újszülött alakmásolók tulajdonképpen folyton alakot változtató csecsemők. Egyszer egy fehérbőrű kislány, de néhány óra múlva már lehet, hogy egy néger kisfiú fekszik a kiságyban. Világrajövetelük után sötétben kell tartani őket, hogy az első, akit megpillantanak, egy másik gyermek legyen. Az a gyermek lesz az akinek alakjában megállapodnak és felnevelkednek. Így van az, hogy a legtöbb alakmásoló idegen családoknál nő fel, anélkül, hogy azok tudnák: egy pokolfajzatot nevelgetnek az otthonukban és valódi gyermekük már rég halott. A gyermekek természetesen a gonoszság magjával születnek, ami hamar kicsírázik és gyökeret ver a lelkükben. Mire felnőnek, rendszerint végleg tönkreteszik a családot, akiket évről-évre, apránként szipolyoztak ki addig. Amikor először gyilkolnak ébrednek rá önmagukra. Addig csak érezhetik, hogy nem oda tartoznak, ahol eddig éltek. Ekkor keresik fel őket a valódi szüleik, hogy elvigyék őket a beavatási szertartásra, hogy elérjék végső formájukat és megismerjék igazi valójukat.
Régen gyakran hívták az alakmásolókat Kakukkok-nak.


Kor
Alig több mint 30 éves vagyok. Fiatal és tapasztalatlan, de még előttem áll az örökkévalóság, lesz időm tanulni. Hm… milyen jól is hangzik ez: Halhatatlan vagyok! Na jó, kétségtelenül el lehet pusztítani. Pár lénynek már majdnem sikerült is. De nem ajánlatos próbálkozni! Ez amolyan baráti jó tanács.

Kaszt
Warlock. Áh, igen. Határozottan gonosznak tartom magam.
Nem az ölés öröméért! Igazán meg is vetem azokat a szánalmas démonokat, akik kicsinyes vágyaikat ilyen apróságokon élik ki, mint kizsigerelni egy ártatlan halandót vagy felkoncolni egy mezei boszorkányt. Kérem, mi ebben az izgalom? Sikongat, meg hörög egy sort és kész, ennyi. Nem tart sokáig az élvezet. Megy is, keres újabb áldozatot. Nem csoda, hogy egymást is egyelik. Ez annyira szánalmas! Persze, ha megkívánja a helyzet én is ölök és még élvezem is. Sőt végső soron mindig egy élet kioltása a cél, csak az odáig vezető út a nem mindegy! Sokkal nagyobb kihívás becserkészni, megtéveszteni, megvezetni az áldozatot. Megnyerni a bizalmát, a közelébe férkőzni és akkor döfni, amikor a legkevésbé sem számít rá. Hagyni. hogy szépen lassan magától jöjjön rá minden csak átverés volt, egy színjáték része. De persze akkor már késő bármit is tenni! Látni a csalódottságot, a szégyent, majd a rettegést az arcukon… Hát van ennél szebb dolog a földön? Egy igazi pokolfajzat tudja, sokkal rosszabb dolgok is vannak a halálnál. Számtalan más módon is meg lehet fosztani egy embert az életétől a gyilkoláson kívül. A félelem, a bizalmatlanság, az önbecsülés teljes hiánya sokkal kínzóbb számukra, mint a halál; és jómagam is jobban élvezem. Végignézni a szenvedésüket, ahogy felemésztik önmagukat mámorító! Persze van, hogy megkönyörülök rajtuk. Ilyenkor jön a jól bevált ’tőrt a szívbe’ módszer. Talán nem is vagyok annyira kegyetlen…
No igen. Mi warlockok vagyunk a gonoszság legemberibb forrásai. Embernek születünk és csak a beavatással nyerjük el végső, halhatatlan formánkat. De az embert így még nem öljük ki magunkból; minden rosszal együtt képesek vagyunk szeretni, és minden más emberi érzelemre is. Egyszóval nem könnyű a mi életünk, de szerencsére ki tudjuk kapcsolni ezeket az érzelmeket…

Lakhely
Van egy kis lakásom a North Beach-en, a város olasz negyedében. Egy közel 200 négyzetméteres lakosztály. Most mit mondjak? Szeretem a luxust, pláne azok után, hogy megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Ha éppen nem otthon vagyok, bárhol megfelel. Ez leginkább a kedvemtől függ. Általában keresek egy 5 csillagos szállodát, de van, hogy a 3 csillagossal is beérem. A legjobban azonban a szabad ég alatt érzem magam, ott van az igazi szabadság! A lakásom is a legfelső emelten van, így egy hangulatos kis kertet tudtam kialakítani a tetőteraszon, ahol általában az éjszakákat töltöm.

Foglalkozás
Munka? Én inkább szórakozásnak, hobbynak hívom. Mint mondtam szeretek játszani az emberekkel. Én mondjuk, sokkal inkább tekintem ezt játéknak, mint ők. De hát tehetek én arról, hogy nincs semmi humorérzékük? Ja, és ha már olasz negyed, akkor ki ne hagyjuk a kis helyi maffiát, aminek szerény személyen is tagja már pár éve. A vezetést nem akarom még átvenni, nem hiányzik a napi 24órás elfoglaltság. Elég egyelőre az, amit most kapok. Pénz, sex, lelkek. Mi kell ennél több?

Fegyver, varázseszköz
Van egy Grimoire-om. Egy vékonyka kötet csupán, amit egy nő nyújtott át a beavatásom után. Állítólag az igazi szüleimé volt. Mindenesetre hasznos kis olvasmány és nem egyszer húzott már ki a pácból.

Van még egy Athamé-m és lőfegyvereim is. A kedvencem egy Walter P22, airsof pisztoly.

Utóbbit csak a látszat kedvéért hordom magamnál és azért, mert egyszerűen tetszik nekem. Ügyes kis találmányok ezek.

Jellem
Most mondjam azt, hogy nagyon szerteágazó személyiség vagyok? Ha nem lennék skizofrén, nyílván már nem is élnék. A lényeg, hogy úgy viselkedem, ahogy az adott helyzet megkívánja. Ezenfelül egy manipulatív, megbízhatatlan, nimfomán állat vagyok, aki még büszke is rá! Szerintem remek színész lennék. Szinte bárkinek bármit be tudok adni. Önfejű vagyok és makacs. Nem díjazom, ha parancsolgatnak nekem; ki kell érdemelni azt, hogy én hallgassak bárkire is. A kitűzött célt általában addig hajtom, míg el nem érem. Azért az életemet egyetlen feladatért sem kockáztatom. Ha kezd túl veszélyessé válni a légkör, egyszerűen csak lelépek. Minek kísérteni a Halált? Én imádok élni. Érezni az ízeket, az illatokat – főleg a félelemét -, élvezni a sexet! Ráadásul – más-más alakban – a nemiség teljes skáláját végigjárhatom… Újra és újra…


Megjelenés
Ez most komoly? Elég nagy ostobaság egy alakváltótól ilyet kérdezni. Főleg tőlem, de legyen. Leírom azt az embert, akinek a képében a legtöbbször lehet látni. Ő nálam úgymond az „utcai viselet”. Általában a Dylen nevet használom hozzá.


Ilyenkor fiatal, magas, sportos vagyok; erősnek és élettelinek érzem magam. Enyém az egész világ! (Egy kövér ember nem érez ilyet, s mikor az ő bőrükbe bújok, magam sem érzem azt könnyed szárnyalást.) Világosbarna, rövid hajam és világító kék szemeim vannak. Összességében egy jóképű, kedves fickó benyomását keltem. De, mint tudjuk a látszat csal. Nálam meg csak az van… látszat.
Dylen az első másoltam és a kedvencem is, de akadnak még gyakori felvett alakjaim. Például Derec, egy sunyi tekintetű, hirtelen haragú démon, aki tűzgolyókat dobál. Az „igazit” Rex-nek hívták, egy vadbarom volt. Megöltem.

Amikor Ő vagyok, mindig erős késztetést érzek a gyilkolásra. Előfordul, hogy nem is bírok ellenállni a kísértésnek. Ő friss alak, koránt sem tökéletes.
Akkor ott van a gyönyörű, angyali arcú Scarlet. A legszebb nő, akit valaha láttam!

Világéletében egy kurva volt. Szerintem a legnagyobb és a legsikeresebb! Nem csak a bájai, de a személyisége is figyelemre méltó. Démonokat megszégyenítve manipulálja az embereket. Tiszteletem jeléül kezdtem el másolni.
Meg kell említenem Mike-ot is, akiként felnőttem, tulajdonképpen az igai alakomat. Mivel köröz a rendőrség ezért csak ritkán lehetek önmagam. Pedig igazán jóképű vagyok. Középmagas, izmos, egy latin macho. Rövid barna hajam és szintén barna szemeim vannak.


Előtörténet

Hol is kezdjem? A gyermekkorom viszonylag nyugis volt. Az iskola nagy részét a „sarokban” töltöttem, ahol nem sok mindent lehetett csinálni. Csak az ősöknek köszönhettem, hogy soha nem rúgtak ki. Apám elég magas beosztásban dolgozott a városi kormánynál; anyám pedig abban a gimnáziumban tanított, ahová jártam. Aztán 17 évesen bekövetkezett a változás. Volt egy bátyám, Andrew. Egy nagyon pedáns, anyuci kedvence gyerek; 19 éves volt. Állandóan öltük egymást, akkoriban pedig különösen agresszív időszakomat éltem. A mai napig nem értem miért kellett akkor ránk nyitnia. Gonoszság ide vagy oda, amikor még csak egy rossz kölyök voltam, szerettem a családomat. Legalábbis azt hiszem. Végtére is csak egy ember voltam. Andrewnak volt egy barátnője, valami Samanta. Jó nő volt, hát egy alkalommal felajánlottam, hogy olyat adok neki, amit a bátyámtól még biztos nem kapott meg. Ő meg belement. Jó; kényszerítettem, hogy belemenjen; Andrew akkor nyitott be: A csaj az ágyhoz szorítva én meg rajta félreérthetetlen pózban. Amint meglátta a belépő szerelmét, a picsa sikítani kezdett, holott megmondtam, meg ne próbálja! A bátyám azonnal nekem esett. Az első pár ütést tűrtem is és még jogosnak is éreztem, de aztán meguntam. Visszaütöttem. Egyszer, kétszer, sokszor. A vér fémes szaga lassan betöltötte a tüdőmet. Samanta meg csak sikított, hisztérikus zokogásba torkolló sikolyokkal. Mire észbe kaptam, már vége volt. Péppé zúztam a koponyáját. Mint később megtudtam, már a harmadik ütés halálos volt. Az orrát belevertem az agyába. Azonnal meghalt. Hangosan zihálva, értetlenül néztem le az összeroncsolódott arcú testvéremre. A lány visítása csak távoli zajnak tűnt, hol ott egy méterre sem volt tőlem. Felálltam és végignéztem magamon; mindenem csupa vér volt. Ökölbe szorult jobbomból kis patakokban folyt a vér. Az enyém és Andrew-é.
Azt hiszem akkor érkeztek meg a szüleim. Mikor meglátták fiuk vérbe fagyott holtestét szóhoz sem jutottak; csak álltak megkövülten és könnyes, értetlen szemekkel meredtek rám, akárcsak én az előbb. Egy pillanatra elöntöttek az emlékek és a fájdalom keserű íze gyűlt a számban. Akkor tudatosult bennem, hogy gyilkoltam. Majd hirtelen üres lettem. Minden bűntudat, gyász, szeretet eltűnt belőlem, mintha csak elzártak volna egy csapot. Az ajtóban állókra emeltem a tekintetem: - Sajnálom! – De nem gondoltam komolyan. Nem éreztem azt, hogy rosszat tettem volna, tulajdonképpen nem éreztem semmit. Egyetlen pillanat alatt szociopata lett belőlem. Csak egyet akartam: elmenni onnan. Behunytam a szemem és mire kinyitottam már tényleg nem voltam ott.
A tengerparton találtam magam. Ott, ahol apám hajója is állt. Azelőtt sokat jártunk ki ide. Tettünk egy kört; horgásztunk olykor, bár soha nem fogtunk semmit. Ezek az emlékek is értéktelenné váltak. ~ Nem is velem történtek ~ Gondoltam. ~ Meghalt volna a lelkem? ~ S bár ez ijesztően hangzott, mégis sokkal jobban éreztem így magam. Nem korlátoltak az emberi érzések. Az öröm azonban nem tartott soká. Igencsak aggasztott, hogy kerültem oda. Egyik percről a másikre kilométereket tettem meg anélkül, hogy megmozdultam volna. Azt hittem megőrültem, vagy csak sokkot kaptam és azért nem emlékszem, hogy szabadultam meg onnan. De valahol belül mégis logikusnak találtam mindent. Nem tudom meddig állhattam ott a tenger hullámzását bámulva, amikor is szirénaszóra lettem figyelmes; az egy kicsit helyre billentett. Érzések ide vagy oda, a börtön szar hely és én nem akartam oda kerülni. Futásnak eredtem. Az arcomba csapó szél lassan mintha visszafújta volna belém az érzéseimet, iszonyatos bűntudat telepedett rám. A gyilkosság képei újra és újra leperegtek előttem. Kisvártatva néhány könnycsepp keveredett az arcomon csillogó izzadsággal.
Mindegy milyen gyorsan futottam a szirénák hangja egyre csak közeledett. Már elhagytam a kikötőt, amikor is szembe találtam magam egy járőrautóval. Jobbra fordulva próbáltam kitérni előle. Szerencsémre a kikötő
elég zegzugos része a városnak, telis- tele zsákutcákkal és sikátorokkal. Ha az ember nem tudja, merre kell mennie, könnyen eltévedhet. Én tudtam! Gyerekkorunkban sokat játszottunk ott Andrew-val. Ez az emlék újabb könnyeket csalt az arcomra. Egy kis részem nem akart menekülni. De a nagyobb igen. A sikátorok túl szűkek ahhoz, hogy autóval be lehessen hajtani, ezért néhány rendőr gyalogosan eredt a nyomomba, míg a többi a tömbök körül járőrözött, azt várva honnan fogok előbukkanni. Kezdett nagyon szoros lenni a hurok. Akármerre szaladtam, minden utcavégen, ahonnan már a nagyváros biztonságába juthattam volna rendőrök vártak. Az utolsó lehetőségnél, ahol nem állt még autó, két járőr állt az utamba. Pont a sarkon futottunk egymásba. A hozzám közelebbi megragadott és megpróbált a földre nyomni, de ügyesen kibújtam a szorításából, a háta mögé kerülve ezzel. Egyik kezemmel megmarkoltam a vállát, a másikkal pedig alá nyúltam és így hajítottam el a társa felé. Kisség meglepett, hogy nem okozott túlzott nehézséget. Azt pedig, hogy ismét üresnek éreztem magam egy széles vigyorral díjaztam. Tudtam, hogy ezen a két pacákon keresztül juthatok csak ki innen, még pedig gyorsan, mert bármelyik percben itt lehet egy járőrautó. Hosszú léptekkel indultam meg feléjük. Az egyikőjük épp a pisztolyát rángatta elő miközben ájult társát próbálta lerugdosni magáról. Valószínűleg beütötte a fejét esés közben. A fegyver láttán valami állatias erő lett úrrá rajtam. Egyetlen kézzel rántottam fel és hajítottam el az eszméletlen fickót; halk puffanás jelezte földet értét. A másik fickó viszont gyors volt, és mielőtt bármit tehettem volna rám lőtt. A golyó az oldalamba hatolt. Szerencsére nem ért létfontosságú szervet vagy már akkor sem számított nekem, nem tudom. Fájt annyi szent és a vérem is folydogálni kezdett. Rosszalló pillantást vetettem az engem megsebesítőre, majd kiütöttem a kezéből a fegyvert és talpra rántottam; rémült szeme találkozott az én vadságtól csillogó íriszeimmel. Nem is tudom, mit akartam akkor tenni vele, amikor is meghallottam a szirénákat. Hirtelen cselekedtem, behúztam egy nagyot a fickónak és a mellettünk heverő tágas konténerbe vágtam, rácsapva a tetőt, majd szembefordultam az akkor felgyulladó reflektorral. Harcolni akartam, aztán úgy döntöttem inkább megadom magam. Ellátásra szorultam és élve könnyebb lesz megszökni, mint szitává lőve. A felém szaladó rendőrök azonban, ahelyett hogy rám fogták volna a fegyvereiket Reno-nak szólítottak és a hónom alá karolva támogattak az egyik kocsihoz. Az anyós ülésre ültettek; a visszapillantó tükörben aztán megláttam magamat. Vagyis azt a férfit, akit az előbb a kukába vágtam. Most én voltam ő. Egy kis ideig azt hittem mentem felüvöltök, de megint jött az az ismerős érzés, hogy mindez teljesen normális. Mindenesetre nem foglalkozhattam most ezzel. Kaptam egy lehetőséget, hogy meglóghassak. Gyorsan átmásztam a vezető helyére és beindítottam a motort. Már kezdtem homályosan látni a vérveszteségtől, de a fájdalom legalább enyhült. Rükvercbe tettem a járgányt, majd a gázpedálba tapostam. A motor felbődült, végül megindult hátrafelé. A rendőrök értetlen fejjel, kezükkel kalimpálva próbáltak megállásra bírni,de hiába. Aki az utamba került elgázoltam. Fél óra múlva sikerült végleg leráznom a zsarukat. Azalatt kétszer cseréltem autót; most egy Yarisban ültem. Már ez is úszott a vértől.
Lassan kászálódtam ki belőle. Most már komolyan segítségre volt szükségem, de nem tudtam hova mehetnék. Ráadásul nem is önmagam voltam. A fáradtság és a vérveszteség végül ledöntött a lábamról. Egy buszmegállóig jutottam csak el, ahol csupán egyetlen nő várakozott. Háttal állt nekem, úgy ragadtam meg és fordítottam magam felé. - Segíts! - nyögtem neki, majd ájultan csuklottam össze.
Egy számomra ismeretlen helyen tértem magamhoz. Rögtön a sebemhez kaptam, de nem éreztem ott semmit. Sötét volt, fényt a mindenfelé elhelyezett gyertyák szolgáltattak; csak sokára szoktam hozzá a gyér fényviszonyokhoz. A szobában – mert abban voltam, csak minden redőny le volt eresztve -, tömény gyógynövény és füstölőszag terjengett. Levegőt alig lehetett kapni. Nem igazán tetszett a hely és nem is szándékoztam tovább maradni. Lassan felültem az asztalon, amin feküdtem. ~ Asztal? Miért nem ágy? ~ Kezdett az egész nagyon hátborzongató lenni. Nem is a saját ruháimat viseltem. Egy nagy, egyrészes fekete köpeny volt rajtam, a derekamon megkötve. Alatta semmi. Gyorsan kioldottam a csomót, hogy hozzáférjek a sebhez, de nyoma sem volt a lövedéknek. – Mi a? – Ez már sok volt. Gyorsan szétnéztem a szobában, de a ruháimnak nyoma sem volt. A gyertyák fényében csak egy halom füstölgő füvet, fémtálkákat, egy nagy tőrt és mindenféle szektás cuccot láttam. Nem kell nagy ész hozzá, hogy rájöjjön az ember egy szertartás kellős közepébe csöppentem. És az volt az érzésem én magam is szerves részét képezem. Odakint mozgolódás támadt, lépteket hallottam. Eszem ágában sem volt megvárni őket; leugrottam hát az asztalról és felkaptam azt a nagy tőrt, amivel akkor azt gondoltam a véremet akarják ontani. Ahogy megfordultam hátrahőköltem; egy hatalmas ötágú csillag és számos más jel volt felfestve oda, ahol eddig feküdtem. – Na, most már tényleg elég volt! - Ha belegondolok, hogy mennyi mindentől megkíméltem volna magamat, ha akkor nem mozdulok! De persze menni akartam, teljesen be voltam tojva. Az ablakhoz rohantam, a kést a ruha egyik zsebébe dugtam, majd feltéptem a redőnyt. Ezt az ajtón túl is meghallhatták, mert hangokat hallottam és a padló is meg-megnyikordult lábaik alatt. Tisztában voltam vele, hogy többen vannak. Az ilyenek sosincsenek egyedül. Egy perccel később, mikor benyitottak a szobába, én épp a sövényen ugrottam át. Igen, abban az idétlen köpenyben, amit ők adtak rám. Meglehetősen nevetséges látványt nyújthattam, bár a többség szerintem azt gondolta, hogy egy megkergült pali fekete hálóköntösben. Biztos hamarabb ért haza a férj…
Itt kezdődött életem azon része, amit csak úgy szoktam emlegetni: „Az évek, melyekről nem beszélek.” A szökésem után nem követett senki, amit így utólag szívesen felrónék az illetékeseknek. Ezt persze akkor nem tudtam, így szaladtam. Sokáig és messze és céltalanul váltottam irányt, nehogy valami rendszert találjanak benne. Egy sikátorban álltam végül meg valahol a Kínai negyedben. Szúrt az oldalam és alig kaptam levegőt. A utca köve felhorzsolta a talpamat és csak a csodának köszönhettem, hogy semmi sem vágott meg. Csak egy vérfertőzés hiányzott volna. Egyedül voltam, összezavarodott és egy abroszon kívül semmi nem volt rajtam. Az egyetlen tárgyam a tőr volt, amit a lakásból nyúltam le. Hogy megpihentem végre szemügyre vehettem. Rendkívüli munka volt, soha nem láttam hasonlót sem azelőtt. Maga a fegyver 30-35 centiméter hosszú, ebből legalább 20 centimétert tesz ki a hullámosra kovácsolt kétélű acélpenge. A markolat és a hüvely is ezüstből készült, ami megmagyarázza a súlyát. Az athamé erősen cizellált: a markolatgomb egy baglyot ábrázol, egyébként leginkább görög írásjelekkel vésték teli. Mutatós darab annyi szent és éles is. Épp hogy csak hozzáértettem a hegyét az ujjbegyemhez, már ki is serkent belőle a vér. Mindig is érdekeltek a régi idők fegyverei, ezért is tudtam ennyi mindent ránézésre megállapítani róla. Újnak tűnt, de biztos voltam benne, hogy több száz éves. A gondolatmenetnek egy hangos morajlás vetett véget, ami a gyomromból érkezett. Éhes voltam, akkor már egy napja nem ettem semmit.
Pénz híján egyetlen lehetőség maradt, a lopás. Ha már gyilkosságért köröztek mit számított néhány elcsent falat? Azt is tudtam, hogy ez nem mehet így örökre; el kell mennem a városból, sőt az egész országot ajánlatos lenne elhagyni egy időre. Legszívesebben saját magamból is kiugrottam volna. Minden, ami addig volt, aki addig voltam semmivé foszlott egyetlen nap alatt. Mindig is éreztem, hogy nem oda tartozom, de ennél az is százszor jobb volt. Volt családom, otthonom, barátaim; volt mit ennem. Erre most? Hidegvérrel megöltem a testvéremet, mindenféle megbánás nélkül; aztán kilométerekkel arrébb jelentem meg. Szarrá vertem két rendőrt; meglőttek, majd az isten tudja, hogy, de az egyik zsaru bőrébe bújva elkötöttem egy rendőrautót és egy autósüldözés közepette szöktem meg előlük, utána képszakadás. S ha, ez nem lett volna elég, egy szekta telegőzölt szertartási lakásán ébredtem, egy telepingált asztalon, áldozati báránynak öltöztetve. Ráadásul egy belső hang folyton azt mondogatta minden rendben van. Még szép, hogy kezdtem becsavarodni! Semmi sem volt rendben.
Tehát ételre és normális ruhákra volt szükségem. A feladat egyszerűnek tűnt, ám a megvalósítása közel sem volt az, és nem is úgy sikerült, ahogy én azt terveztem… Behúzódtam egy kuka mögé, ami közvetlen a sikátor bejáratánál állt, és vártam. Le akartam ütni egy arra járót, hogy ha ideiglenesen is, de annak a ruháját vegyem fel. Egy köpenyben mégse mehettem be egy üzletbe! Kisvártatva jött is valaki: egy férfi kukászsákokkal a kezeiben. Pincér ruhát viselt, a közeli étteremből jöhetett. Megvártam, míg odaért, ám amint felnyitotta a konténer fedelét rávetettem magam. Rövid küzdelem volt. Miután leterítettem megragadtam a vállánál fogva és belevertem a fejét a betonba. Nem tudtam meghalt-e, vagy csak elájult; a lényeg, hogy nem mozdult. Gyorsan felvettem a ruháit, majd őt betuszkoltam oda, ahol addig rejtőztem és letakartam a köpennyel. A mellényére egy névtábla volt akasztva az ő és az étterem nevével. ~ Jhon, Kék sárkány. Milyen eredeti! ~ Mivel ismét nagyot kordult a gyomrom, úgy döntöttem felkeresem a helyet, hátha tudok szerezni valami ennivalót, és hol máshol ne tudna szerezni az ember, mint egy étteremben pincérnek öltözve. A Kék sárkány a következő sarkon volt. A bejáraton mentem be, holott a hátsó ajtón kellett volna, hiszen akkor éppen személyzet voltam. Meg is kaptam érte a letolást, amin először nagyon meglepődtem, hát még azután! A főnök – gondolom ő volt a főnök, mert annyira pattogott kínaiul hadoválva, hogy csak az lehetett. Szóval a főnök szinte belökött a konyhára, az ujját rázva és az egyetlen szó, amit ki tudtam venni a hisztériájából az a John volt. Nem néztem meg magamnak a fickót, de nem mondanám, hogy annyira hasonlított volna rám, hogy simán bevegyék, én vagyok ő. Igazság szerint totál másképp néztem ki. Kezdett is rossz előérzetem lenni, ezért megkerestem az első tükröződő felületet, amiben meg tudtam nézni magam. A sejtésem beigazolódott. Abban a percben úgy éreztem végleg kiszalad alólam a talaj. Óvatosan megérintettem a bőröm. Valódi volt, de nem az enyém; zsíros, szeplős és pirospozsgás. A hajam pedig rövid, göndör és rozsdabarna, szintén nem az enyém. Ja, és vézna voltam. Pontosan úgy néztem ki a kölyök, akinek elvettem a ruháit a sikátorban.

Folyt.
köv...


Képesség
Én vagyok a tökéletes alakváltó. Bármilyen alakot magamra tudok ölteni. Jó mi? Ó, de ez nem minden! Az emberek egyszerű lények. Könnyű megérezni mi az, amit látni szeretnének és azt eléjük vetíteni. Remek szórakozás tud lenni. Szinte bármire rá lehet őket venni egy jól megformált testbe bújva legyen az akár boszorkány vagy csak egy ostoba halandó…
Ám, ami különlegessé tesz, az az Alakmás. Ez tulajdonképpen egy rituálé. Ha valakit már régóta ’másolok’ a személyisége is rám ragad az emlékeivel együtt, ami időnként sok kellemetlenséggel jár. Olyasmikre gondolok, mint az együttérzés, kedvesség, megbánás, bűntudat… a ’Jók’ marhaságai. Még csak az hiányzik, hogy megszeressek valakit! Már a gondolatától is felfordul a gyomrom. Ha mágiatudót kezdek el másolni, idővel a képességei is megjelennek nálam. Ezeket meg kell tanulnom irányítani. Csak annak az alakjában tudok aktiválni egy erőt, aki eredetileg birtokolja azt. A képességek idővel fejlődhetnek, akár a boszorkányoknál általában.

Alapképesség
Pislantás

Telekinézis (közepes)

Bűvige (közepes)
Rituálé (közepes)

Dylen alakjában: Halandó.
Scarlet alakjában: Bár ő halandó, vonzereje már-már természetfeletti.
Derec alakjában: Démon. Tűzgolyó (gyenge)


A hozzászólást Refero összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 09, 2011 6:46 am-kor.
avatar
Refero
Démon
Démon

Titulus : Kaméleon
Hozzászólások száma : 48

Vissza az elejére Go down

Re: Refero

Témanyitás  Vienne on Vas. Aug. 07, 2011 7:51 am

Mr. Világkirály!

A megbeszéltek értelmében, megelőlegezem azt a "folyt.köv."-öt és ELFOGADLAK!
Foglalj avatart, és irány játszani... a folytatást pedig várjuk ám! Wink

_________________
* Karakterlap * Kontakt *
avatar
Vienne
Admin - Boszorka
Admin - Boszorka

Titulus : A Vadász
Kor : 34

Hozzászólások száma : 1781

http://viennemoore.tumblr.com/

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.